…nagyon tud fájni. Szerencsére nem ez történt, de tény, hogy az elmúlt egy hétben
fizikailag is hullámvasútra kerültem a pszichés terhek mellett. Miért írom le
ezt ide? Mert ez is ide tartozik. Ugyanúgy, mint a sikerek, a versenyek vagy
edzés, evezés közben érzett boldogság, ugyanígy a mély kudarc is. Eddig is
jellemző volt rám, hogy inkább objektív szemszögből közelítem meg a
teljesítményem utólag, mint szubjektív, de itt most tényleg keményen ki kell
írni a dolgokat. Tehát, aki csak a pozitívumot szereti, az inkább a következő
blog bejegyzést olvassa el majd.
A Magyar Evezős Szövetség guruinak mindig is volt standard
felmérő technikájuk. Ez majdnem mindig a 6 kilométer ergométer teszt köré
csoportosult, aztán valahogy eljutottunk a tavaszi válogatóig, ami már nem
válogató, vagy nem is tudom.... A lényegre térve, az elmúlt 13 évben kb. 4-szer
sikerült olyan 6km-t húznom ezeken a téli teszteken, amik jól sikerültek. És ez
azt jelenti, hogy vagy saját rekordot húztam, vagy nem éreztem 2500 méter
után, hogy ehhez, most nincs kedvem.
Sajnos múlt hét pénteken húzni kellett egy ilyet. Csepelen neki is álltam
bőszen a dolognak, és 2500 méterig szokás szerint tökéletesen cél értéken
mozogtam, hogy aztán egyik csapásról a másikra besüljek. A vége egy olyan
eredmény lett, ami nyomda festéket nem tűr, de hát, nincs mit tenni, ez van.
Az okokat keresve, végiggondolva nagyon egyszerű magyarázat
van: kevés edzés az elmúlt egy hónapban. Először 6km hosszú távú Csepelen, majd
Torino 11km – ez a két verseny egyébként nagyon jól ment, sikerült olyan
eredményt elérnem időben, amit nem nagyon kell szégyellenem ebben az
időszakban. Aztán pár nap szabadság, mert az elmúlt 3 hónapban nem tudtam a
családommal lenni és lelkileg azért nagyon jó volt 3 napot Pécsen tölteni.
Következő héten pedig már „visszapihenés” az ergo felmérőre. Bárcsak edzésből
húztam volna. Azóta 1 napot sikerült jót edzenem, az mondjuk fajin volt, majd
hétfő, kedd, szerda, beütőtt egy derékfájás, úgy, hogy nem bírtam
kiegyenesedni, ma pedig egy megfázás első tünetei már erősen kiütöttek a
délutáni órákra. Az egész persze a rosszul sikerült 6km hozadéka, mert ilyenkor
beteg a lelkem és amíg nem történik velem valami nagyon rossz nem veszem észre,
hogy mennyi mindenem van és mennyire szerencsés vagyok, vagyis 1 hétre kiütött
a 6km gyenge eredménye.
Az edzés örök dilemmája: keveset
csinálsz, bűntudatod lesz, sokat , nem fogsz tudni teljesíteni. Ami biztos nem
kell idegeskedni. Ahogy a 100 éves ember mondta, maikor kimászott az ablakon és
eltűnt: „Minden az, ami és minden úgy lesz, ahogy lennie kell.”
Egyébként semmi értelme nem volt lehúzni. Sajnos a vízi
hosszútávún elért 4. hely, vagy az OB. 5. hely továbbra sem elég, hogy beférjek
a még „C” keretbe se, így magam ura lehetek. Ami most következni fog, hogy
visszatérek a kemény edzés rutinomhoz és küzdök ameddig csak lehet, hogy végre
húzzak egy tisztes ergo méter eredményt és egy annak megfelelő vízi eredményt.
Mást úgy se lehet.
Két dolog ébresztett rá arra, hogy nem kell ezekkel a
ezekkel a tesztekkel foglalkozni, az egyik örömteli: ha ránézek 4 hónapos kislányomra,
amint a lámpára akasztott (hova akasszam máshova) érmeimet csörgeti az ölemben.
A másik viszont nagyon szomorú: Csenge halála. Csenge halála az év
legváratlanabb és legsokkolóbb híre volt, mert ő volt az, akinek nem lett volna
szabad meghalnia ráadásul ő testesítette meg az evezős eszményképét: egész
évben lejárt a klubba, evezni, ergozni, rendíthetetlenül – egy állandó pont
volt. Ha Csenge kosaras biciklije ki volt kötve a bicikli állványhoz, akkor a
világ rendben volt. A világ így egyre kevésbé van rendben sajnos…
