Hosszútávú után, egy hosszútáv előtt

Ismét hosszú idő telt el a legutolsó bejegyzés óta. Ennek több oka is volt. Egyik oldalról, hogy nem történt annyi minden (edzés-evés-alvás kör alapvetően ennyi), másrészt, amik történtek nem feltétlen olyan dolgok, amikről írni akartam, mert nem akartam senkibe sem tüskét szúrni, mert mint annyi helyen a Magyarországon a nyílt és őszinte beszéd csak ellenérzéseket vált ki és nem a  problémára hívja fel a figyelmet és nem tereli az embereket a problémamegoldás irányába. 

Mérések 

De nem szeretnék ködösíteni. A nyár óta elvégeztem egy adag munkát, amire azt hiszem senkinek sem lehet egy szava sem. A pihenő heteket figyelembe véve heti  kb. 14 órát edzettem átlagosan. A leghangsúlyosabb részt a heti 3 súlyzónak szenteltem, az evezés mellett. Ami a leggyengébb, annak a fejlesztésével lehet a legkönnyebben előre jutni. Szeptemberben és október elején nem igazán volt durva (értsd magas intenzitású terhelés), csak hosszú evezés és kerékpár. Jó volt Egy év után ismét tudok futni, ami nagyon jó érzés, mert majdnem egy éven keresztül fájt az egyik térdszalagom. 

Az időszak tanulsága: "What gets measured, gets managed" - Amit lemérnek, azt meg lehet változtatni a lényege a mondatnak. Így hétről hétre láttam, látom a fejlődést a kondiban. Sajnos már nem úgy ugrálnak a számok mint korábban, de azért jó érzés a fejlődés. 

Ami a ködösítést illeti, egész ősszel, most a hosszútávú után sikerült először csapatban eveznem az ország legjobb scullerjeivel. Jó lett volna, ha ezt már szeptemberben is megtehettük volna, de nem így alakult. Késő bánat eb gondolat mondják, így én sem kesergek, de jó lenne, ha a jövőben, ameddig jó idő van hetente pár napot evezhetnénk együtt. 

Hosszútávú 

Sajnos az ősszel több hosszútávú versenyen is indulam/tunk volna, de csak a magyarországi jött össze. A Red Bull X-rown sajnos a szervezők mondták vissza az indulást. Ez nem esett jól, de legalább tudtam edzeni addig is. A hosszútávú volt ez egyik főpróbája számomra a felkészülésnek. Tudtam, hogy ha itt nem tudok 4. lenni a normálsúlyúak közt, akkor nincs igazán miről beszélni a jövő szempontjából. Nagyon messze voltam a felpörgött állapottól, de időszakhoz képest ez nem is kellene, hogy cél legyen. A fontos a technika és a hajóhajtás, a többivel pedig kezdek majd valamit gondoltam. Elvégre verseny és a versenyhelyzet sok mindent kihozhat az emberből. Próbáltam tudatosan készülni. Most nem volt reggel autóba pakolás, előző este nyugodtan munka és számítógép nélkül telt, hogy lehetőleg ne terheljem túl az agyam - ez a mai világban igényel egy zen hangulatot, ami ritkán van meg. 

A verseny reggelén jó idő fogadott minket, ami azóta is tart. Igazából nincs mit mondani a versenyről. Végigmentem, ahogy bírtam, ahogy ment. 28, majd a második felében 26-os tempóval.  Utólag öreguras tempónak minősítették a partról, de azért megnyugtatott, hogy így sikerült 22:04-et eveznem, aminél talán egyszer vagy kétszer eveztem jobbat. Délután, mikor megjöttek az eredmények 4.-ként szerepeltem a listán a normál súlyúak között, ami azt jelentette, hogy sikerrel teljesítettem a kitűzött célomat.

Utólag kiderült, hogy az időket elszámoltak, elmérték, de így is. 4.-5. helyen maradtam, mert Juhász Adrián is 22:04 körüli időt ment.

Edzőtáborban 

Most 4 év után ismét Dunavarsányban vagyok. Igaz továbbra is önfinanszírozóként, és valószínűleg még sokáig. A sculler csapatban 11-en vagyunk normál súlyúak. Az első edzés előtt pozitív esemény volt, hogy Lopez (Molnár Zoltán) elmondta, hogy mért vagyunk itt, egy dubló és egy négypár riói kijutása a "célunk", mint csapat. Ez azért volt jó, mert korábban sose lehetett erről beszélni. Most beszéltünk is róla és volt vita is. Számomra a lényeg: ha nem lesz jövőre felnőtt négypár, akkor homályosan fogalmazva leszűkülnek a lehetősegeim. 

Egyszerűen fogalmazva, csak edzeni kell, mert mást nem igazán lehet tenni. 

Ami persze segítene egy csapat felkészítést (értsd: több klubból összeverbuvált csapatok), hogy azonos stílus elvárást határozna meg a szakmai vezetés és az edzők klub szinten követnék mindezt. Lényegesen könnyebb lenne összecsiszolni egy-egy csapatot. Jó lenne, ha egyszer azt mondhatnánk: "A magyarok így eveznek". Valószínűleg ez nehéz lesz, de jó lenne!

Szerencsére az idő meleg, a víz kiváló. Jó edzeni, persze fárasztó, de ez nem baj. 

Következő hetek

Jövő héten utazunk Torinóba. Várom! A silverskiff Európa egyik legszínvonalasabb folyam vízi 10 km-es szkiff verseny. Mindig vannak sztárok, akikhez képest láthatjuk hol tartunk. Aztán pedig edzés és edzés.

Ui.: Most éppen dopping előadáson vagyunk, mit, miért, mikor NE

   

Varese ismét - máshogy

A hétvégén ismét külföldre sodort az élet. Ez alkalommal is evezés volt természetesen a fő téma, de most nem versenyeztem. Az elsődleges dolog most a régi, 8 éven keresztül használt Stämpfli eladása, illetve egyéb az orrlabda.hu-val kapcsolatos ügyek intézése volt. A Stämpfli eladása nehéz volt, mert mégis csak 8 év az 8 év, annak minden eseményével, élményével, de erről egy másik bejegyzésben fogok írni.

Varese, veterán világbajnokság

Csütörtökön reggel 3:05 perckor indultam budai lakásunkból az 1000km útra. Az utat ismertem, hisz majd másfél éven keresztül másfél-két havonta megtettem. Vareseben ez alatt az idő alatt többször is volt alkalmam versenyezni. A város 40 kilométerre Milánótól. Az olasz elit egyik közkedvelt városa, melyben a shopping az Andrássy úttal vetekszik, pontosabban le is nyomja. Como néhány kilométerre van és a varese-i tó másik oldalán Gavirateban van az olasz para evezős központ. Vagyis a tavon két bójázott pálya is van, ami azért elmondja, hogy a térségben mennyire kedvelt az evezés.

Az út eleinte lassan fogyott, a magyar szakaszon a sötétben valahogy a gyér forgalom ellenére nem nagyon haladtam, vagy csak az éjszaka...Szlovéniába érve, Ljubljana magasságában meg kellett állnom pihenni egy fél órát, mert kezdtek letapadni a szemeim. Mikor egy órára megérkeztem már nagyban folyt a verseny. A világ minden részéről voltak klubok, versenyzők tényleg minden korosztályból. Bevallom eddig nagyon távol állt tőlem a masters versenyzés, de most már kezdem érteni és érezni a lényeget.

Talán olyan ez az egész, mint egy fordított tanuló, serdülő, ifi viszony rendszer, bár kétségtelen meglepődtem, mikor az egyik versenyző szájából elhangzott "őket 20 éve figyelem, mindig együtt eveznek, így könnyű" - a hetven évesek kategóriájában hangzott el ez... Lehet, hogy rövid az ember élete, de sok minden belefér.

A rendezők eléggé pörgették a versenyeket, de így is volt néha késes, és ha valaki nem figyelt gyakran elvesztette a fonalat, hogy melyik verseny jön. A program füzet pedig valóban vaskos volt, ugyanakkor volt is mit beleírni. Sokan több számban is indultak és a versenyzőket elnézve különböző színvonalú edzéségi szinten mozogtak. Voltak akik alig bírtak beszállni a hajókba és voltak akik bizony komolyan a labdába rúghatnak bármilyen országos színvonalú versenyen. Sokan érkeztek a tengeren túlról is. Amerikaiak, japánok, brazilok, minden honnan. 

Az időjárás jó volt, a Nap forrón sütött, a pára is jelentős volt, az égen egy felhő se.

Magyar csapatok sokan voltak és többen sikeresen is szerepeltek közülük! Néhányuknak volt alkalmam gratulálni, de estét nem magyarokkal hanem olasz barátaimmal töltöttem. Sokan kérdeztek e napok folyamán, hogy miben indulok, de én mindig csak annyit tudtam mondani kicsit esetlenül: "én még nem érzem magam masternak"

Az első este Milánóban tudtam edzeni egyet. Milánóba Marcoval és Vandoval mentem, akiket még Mantovaból ismertem és Márió klubjába mentünk a Canottieri San Cristoforoba. Az urak itt még csináltak egy rövid edzést a másnapi verseny előtt, de mivel nem jött még meg mindenki csak ergoztak, aminek a fő része egy 100 méter volt, amit 1:13-1:18 között abszolváltak... Edzés után a klubban vacsoráztunk. A klub maga egy új klub, sokkal inkább fitnesz klub, mint, amit mi Magyarországon evezős klubnak tartunk. Először is nem voltak benne versenyhajók csak tanulóhajók (lásd a galériában) másodrészt 3 edző ugyanannyit foglalkozott a negyven-hatvan éves korosztállyal, mint a gyerekekkel. Az evezés pedig egy akkora csatornában zajlott, amiben egy nyolcas meg sem tud fordulni. Az étterem mindenkinek nyitott, de a klub alapvetően zártkörű. 3 éve indult, de sikeres szervezet.

Panigacci és testaroli volt a menü a vacsorára. Az előbbi egy majdnem ropogós rá sütött tészta, a második pedig egy szagatott tészta féle paradicsomos, pestos és sajtos verzióval. Minden igazi olasz volt: sok féle étel, kisebb adagokban. A testaroli 3-4 adagja már önmagában eltelített, és utána a panigacci sajttal, különböző sonkákkal és desszertnek nutellával feltette az i-re a pontot.

Azt este folyamán kiteljesedett a csapat, mert megjöttek a Nápolyból akkor érkező csapattársak. Nagy összeborulás és örvendezés következett és ekkor megértettem valamit a veterán evezés lényegéből. Egy adag nosztalgia, egy adag versenyszellem és hozzá sok, a csapattársak iránt érzett szeretet és barátság, mert ha ez nincs akkor minek töltsük el egymással az időt negyven évesen. Ahhoz tényleg rövid az élet, hogy olyanokkal legyünk, akikkel nem szeretünk lenni, de sokszor lennünk kell, amíg aktív evezősök vagyunk.

Vacsora után a szállásra mentünk, ami az egyik nyaralásból éppen hazaérkező csapattag lakásán volt. Márió vitt minket és egy bő fél órát autóztunk mire odaértünk. Itt már kezdtem rosszul lenni a fáradtságtól. Mikor bementünk akkor derült ki, hogy senki sincs otthon, Márió pedig egy éve volt itt egyszer akkor is éjjel. Mivel a háznak A-H lépcsőháza volt hamar kiderült, hogy Márió nem emlékszik a pontos lépcsőházra, amik egyébként olaszosan voltak elrendezve. Kiderült, hogy a telefonja is lemerült, de szerencsére volt nálunk töltő és a ház aljában működő étterem még nem zárt be, csak zárásban volt. Az öreg tulaj/főpincér és a felesége megengedték, hogy töltsük a telefonra, és közben el kezdtük kérdezgetni a házba hazatérőket nem tudjak melyik ajtóban lakhat az emberünk. Természetesen a csengőre nem volt kiírva a lakás így vártunk, amíg nem vette fel a telefont. Mivel éjjel egy óra volt már ez nem jött olyan gyorsan. Kezdtem fáradni, izzadt voltam, és elcsigázott, de legalább a hasam tele volt. Mikor megkérdezte az öreg bajszos és kopaszodó pincér, hogy kérünk e vizet úgy éreztem kell egy kóla, mert nem bírom tovább. Máris hozta a kis olasz öreg úr, nem kért érte semmit, csak egészséget kívánt. Ki bontottam, bele kortyoltam és elolvastam mi van ráírva: "Felicita" - boldogság. És ekkor tényleg boldognak éreztem magam. Márió és Marco nevetni kezdtek, mikor megmutattam, hogy mennyire erre a helyzetre illik ez a szó és a telefont is felvették, így hamarosan lefekhettem.

Másnap reggel a Pepperino nevű étteremben találkoztunk, ami egy másik nápolyié volt, innen mikor megjött mindenki a csapatból elsétáltunk reggelizni. Egy tipikus olasz bárba mentünk, ami nem olyan volt, mint a manapság itthon divatos látvány pékségek. Itt valóban volt látvány: a sütemények, a briósok, a töltött szendvicsek mind kacsingattak ránk. A kávé és a cappuccino is megszólalt és a színes bögre mind-mind hozzátettek az élményhez. Voltak napilapok, amiket lehetett böngészni és kellemes olasz őszi időnk volt. A reggeli után elindultunk, először azt gondoltam van célunk, de egyszer csak kiderült random városnézésbe kezdett a csapat, mert a pályán nem lehetett mit csinálni és a futam is csak 5-kor lesz. Azért a céltalanságot felismerve ittunk egy gyors kávét és elindultunk a pályára.

Link a galériához, aki gyorsan szeretné végig pörgetni: https://picasaweb.google.com/108390519658522226727/VareseMilano?authuser=0&feat=directlink

A verseny hasonlóan a előző naphoz folyt tovább, jó idő volt és jó versenyek.

A nap végen a csapat 2. lett nyolcasban. A fehérorosz csapat verte meg őket, de legalább kedvet kaptak a folytatáshoz. A verseny után visszatértünk Milánóba. A belvárosban hihetetlen nagyvilági forgatag várt minket. Vacsorázni a csapattal mentünk közösen a Pepperinoba, ahol pizzát ettünk és még sok minden mást. Le kellett mondanom a pár hete beállított diétámról, de a hét vége már elveszett.

Vacsora után autóba szálltunk és az evezős klubba vettük az irányt. A klubban esti partit tartottak, de mire éjfélre megérkeztünk még csak az étterem átpakolásánál tartottak. Az emberek elkezdtek szállingózni, zene is lett és mi egész éjjel beszélgettünk, iszogattunk jól éreztük magunkat. Az egész ilyen volt mintha margitszigeti chachat átvitték volna egy csónakházba...

Reggel a szállodában jól esett a kiadós reggeli. Majd hamar Mantovaból vettük az irányt, onnan pedig haza!