Az elmúlt hetek csöndje után

Az elmúlt hetek csöndje után ismét írok. Eddig azért nem tettem, mert minden leírt szó felesleges lett volna. A nagy szavak, hogy a felkészülés így, vagy úgy megy mind, mind feleslegesek. A lényeg, hogy csinálja az ember.

Két napja érkeztem meg Szegedre a sokadik magyar bajnokságomra, szinte napra pontosan 20 évvel később, mint, hogy édesapám levitt Esztergomban a csónakházba. A felkészülés jól sikerült. (A következő napokban az a tervem, hogy több más bejegyzéssel együtt erről is postolok majd egy elemzést.) Jól sikerült, mert jelentősen többet tudtam edzeni, mint az előző években és kb. annyit, mint a 2000-es évek közepén. Tudom, viszonylag nagy történelmi távlatokat fog át ez az írás. Ez van. Végül rá kell szolgálni arra, hogy az ember szerepel az evezős totó "Ki a legöregebb induló a férfi felnőtt egypárevezősben?" kérdésében. Szerencsére nem én voltam a megfejtés. Rudi volt egy valóban legendás generációból, így legalább elmondhatom, hogy egy lapon említenek vele.

Csütörtök este eveztem egy rövidet a pályán, nagyon jól esett! A technikai gyakorlatok után az alaptempót 4:15-tel eveztem, ami jó sebességnek számít számomra enyhe tolószélben. Este a sorsolás után nem mondom, hogy nem kellett átértékelnem a fejemben felépített terveket, de tulajdonképpen nyugodtan feküdtem le. 

Tegnap reggel az előfutamra az előzetes felkészülés jól telt, különösen jó volt, mikor a kocsinál öltözve apám hangját hallottam meg. Elfelejtettem, hogy eljönnek, meglepetésként ért abban a pillanatban. Szüleim az elmúlt egy évben kezdtek el járni versenyeimre ismét, de Szegeden még sosem voltak mindketten egyszerre, ezért is különleges ez számomra. Felküldtem őket 1500 méterre, hogy drukkoljanak.

Az időjárás szeptemberi volt, sajnos még nem jött el a vén asszonyok nyara, de legalább nem esett. A tólószél fújt, de erős volt. A verseny nehéznek ígérkezett, a parton jószerivel mindenki, akivel beszéltem egyetértett, hogy a mienk a nehezebb előfutam az újrasorsolt és kiemeléssel módosított futamok közül. De az akadályokat, amiket az élet ad venni kell. Szekér Laci azt mondta, hogy jó lesz, és mikor a rajtgépnél ültem arra gondoltam:

"Gergő, tulajdonképpen evezhetsz egy jót is."

Így is tettem. A rajt után nem sokkal stabilan 3. helyen eveztem, amiből felcsúsztam néha 2.-nak, majd végül egy rövid finist is csinálva 3. lettem a futamban. Nyugodtan eveztem, de így is 1000 métert 3:35 körüli idővel eveztük. A második 1000 persze lassabb, nyugodtabb volt és jól is ment, ezért megpróbáltam kakaskodni a 2. helyért és versenytársaim felvették a kesztyűt.

A döntő előtt sokkal nyugodtabb voltam, mint előző években bármelyik döntő előtt, igaz, a verseny előtti héten olyan mélyen voltam, mint korábban soha. Mert nem volt egyszerű az előző hét több szempontból se. Mélyre küldtem magam. Mivel az edzés adag csökkentése miatt rengeteg energiám szabadult fel, rengeteg lehetőségem volt újabb és újabb problémákat kreálni, aminek elsősorban csáládom volt az elszenvedője. Mélyre toltam magam, de a legérdekesebb az volt, hogy nem a fizikai oldalon voltak problémáim. Azt éreztem, hogy évek óta először a hajó úgy megy, ahogy szeretném, fizikailag és technikailag is úgy megy minden, ahogy elképzelem a jó hajó hajtást, a jó evezést. De mikor nem a hajóban ültem, egyszerűen nem volt pillanat, hogy jól éreztem volna magamat, kivéve, ha Erzsi reggel felkeltett, vagy felkérte magát a karomba. Aztán, ahogy jött, közeledett a verseny és minél többet pihentem, relaxáltam vagy beszéltem édesanyámmal, Fruzsival, Lacival, Leventével, Xenoval egyre inkább megnyugodtam. Felépítettem magamban a verseny stratégiámat, elképzeltem a versenyt, elképzeltem a verseny napját egyre inkább megnyugodtam. Egyszerre ráébredtem, hogy nem a helyezés számít, nem az érem, mert az csak annyit jelent, hogy azon a napon én vagy valaki más lesz a gyorsabb. A legfontosabb az ide vezető út volt és az, hogy egy tökéletes pályát evezzek szeptember 5.-én. 

Abban a pillanatban, amikor a rajtgép feljött a víz alól, valami különleges, korábban szinte sosem tapasztalt fókuszt éreztem és tudtam, hogy jól fogok szerepelni. A rajtgép nagyon jó dolog, végre nem kellett foglalkozni az iránnyal, tisztán csak a rajt előtti pillanatot élhettem ki. 

Elkészülni, a piros lámpa felkapcsolva, a feszültség tapintható, egy pillanat csend - bíííííp.

Az első 20 csapás után néztem fel, ellenőriztem helyzetemet. A várt indulás jött, a könnyűsúlyúak és Papp Gergő elment, de Bendegúz és Tari mellettem volt és mentem velük. Papp Gergő előnye meglepő volt, ugyanennyire  hogy Bendegúz ott volt hajón belül. Ekkor még csak mentem, eveztem mellettük, teszteltem erőmet, a hajó sebességét, a szél erejét. A tartó szél borzalmas volt, a pályák újrasorsolása nem kedvezett nekem, de nem számított. Csak a pillanat, a csapás, a vizfogás, a kocsizás, ahogy Szögi mondta az számított. 500 méternél tartottam az utazót és készültem, hogy meginduljak, Vámos Gyuri és Dödi szavai a partról jól, jókor jöttek. Ahogy a bicikli raj haladt a verseny mellett úgy mentem én is mellettük, mert ilyenkor a kerékpárosok hada is viszi a versenyzőket. Az ő támogatásuk, mint a Tour de France-on a bóly úgy viszi a 6 versenyzőt. 

Ekkor hallottam meg először a messzeségben azt a hangot, azt a hihetetlen erős és rekedtesten karcoló hangot, mintha a pokol túlsó végéből jött volna és a nevemet hívta, hívott magához, egyre jobban és jobban és egyre közelebbről és mellém ért, és innentől kezdve összemosódik minden csapás, minden másodperc és minden pillanat és a tökéletes pályán, a tökéletes mozgásban, az eszményi ősállapotban találtam magam, ahol nem számítanak az ellenfelek, ahol nincsenek ellenfelek, ahol nincsen másik pálya, ahol nem kell figyelni az irányra, ahol nincs fáradtság, ahol az energiának egy olyan állapota járja át a testemet, amit 20 év alatt talán ha tízszer éreztem. Ami miatt belekezdtem ebbe az egészbe, ami miatt minden áldott nap csak erre az érzésre gondoltam, kelltem, feküdtem, milliókat elköltöttem a keresésére és kockára tettem a családom, a barátaim nyugalmát. Ami miatt mindenki elviselhetetlennek, agresszívnek, kérlelhetetlennek, makacsnak, nehézfejűnek tartott, ami miatt nem szeretnek sokan. Ami felér minden olyan érzéssel és egy állapotba sűríti, amit a legtöbb emberrel a mámórban, a szerelemben történik meg, ha megtörténik egyáltalán. Amit az emberek a boldogság önfeledt pillanat érzésével vagy a szexxel azonosítnak. Az állapot, amit nekem ez a sport nyújtott, amiért megérte 7500kmt megtenni egy év alatt. 

Ez a hang Szekér Lacié volt, és nekem szurkolt és elindította a hajómat, olyannyira, hogy otthagytam Tari Jancsit, mentem Bendegúzzal és egyszerre éreztem, hogy Papp Gergő hajója is ott van, elérhető, megfogható. Ebben a pillanatban, valahol 1400 méternél, meghallottam, hogy a part a nevemet hívja "OR-BÁN, OR-BÁN" és tudat nélkül tudtam, hogy nem lesz, ami meggátol abban, hogy tovább gyorsuljak, hogy ledolgozzam a 3 hajó hátrányomat. 1700 méterre befogtam és lehagytam Gergőt, Bendegúz viszont jobban gyorsult nálam és Csepi és Galambos harcába nem tudtam már beleszólni és az érem szerzés is elmaradt. 

Mikor beértem a célba, nem éreztem fáradtságot, nem azt a fáradtságot éreztem mint legtöbbször, érez az ember miután kihajtja magát, hanem hálát éreztem, hogy mindezt megtehettem, hogy mindez velem történt meg. Jó volt. Intettem a közönségemnek és most is intek innen, mert hatalmas hálával tartozom mindenkinek, aki ott volt, vagy nem volt ott a pálya mellett és nekem szurkolt.

"Szép volt Papi!"

Mondta Laci a partról és csak köszönni tudtam és tapsolni neki, mert nélküle, Fruzsi és Erzsi és szüleim segítsége nélkül nem ülhettem volna ott akkor a Maty-éren. Jó volt. Jó volt ott ülni a víz közepén, befejezni a versenyt.

Holnap nyolcas, és robogni fogunk! Arról és sok mindenről utánna fogok írni. Most pedig elmegyek megnézni a dublót.