Éves beszámoló 2013-2014

Az előző napokban már megírtam a versenybeszámolókat, ezeket remélem jó volt olvasni. Akiben még van egy kis szusz olvasni evezős témában, annak most egy elemzést mutatok az elmúlt az egy évben elvégzett munkámról.

Röviden összefoglalva sikerült azt a mennyiségű munkát elvégeznem, amit célul tűztem ki. Kettő olyan hét volt, amit betegség miatt ki kellett hagynom, és egy hétre elmentem a családommal pihenni, hogy mentálisan és fizikailag is pihentebb legyek az utolsó etap előtt.

Összességében 700-800 óra közötti edzés munkát akartam elvégezni. Ezt a számot egy a FISA nemzetközi edzői konferenciáján elhangzott előadásra alapoztam, mint célszámot, ami a 2005-2009 között mindent vivő lengyel négypár felkészüléséről szólt. Ők ebben az óra tartományban dolgoztak.

A teljes felkészülést figyelembe véve november és február hónapok voltak azok, ahol többet tudtam volna dolgozni annál, amit vállaltam. Október végén és november elején 2 hosszútávú versenyt is megcsináltam, amire valamilyen szinten pihentem, illetve az utazás sok időt vett el, de hónap közepén sikerült összeszednem egy komolyabb megfázást is. A másik félig üres hónap az február volt, amikor az ergo OB lebegett a szemem előtt és azon akartam nagyon jól teljesíteni – ez több kevesebb sikerrel össze is jött, de utólag visszagondolva a Szögi féle hozzáállást kellett volna választanom: „Egy edzést nem voltam hajlandó kihagyni az ergo OB miatt”.

Ahogy felépült az év

Egy évvel ezelőtt a nagy és hangzatos célok helyett a fizikai megerősödésem volt a legfontosabb cél, amit kitűztem magam elé. Nem sokkal előtte voltam egy dietetikusnál mérésen és több érdekes adat is kijött, ami alapján úgy ítéltem meg: túl gyenge vagyok testsúlyomhoz mérten. Nem fogok mélyen bele menni a kondicionálásom részleteibe, de mindenképp jelentős eredményeket értem el az elmúlt egy évben. Mikor elkezdtem még 75 kg-mal sem ment a 12 db mélyguggolás, az OB előtti hetekben már szabályosan tudtam dolgozni 95kg-mal. Az év során a klasszikus állóképességi súlyzót, amit a legtöbb evezőssel csináltatnak itthon nem csináltam, csak az izom és erő növelő kondikra koncentráltam, amiknek pozitív hatását az állóképességi teljesítményre több ez idő alatt olvasott kutatás is visszaigazolt.

A folyamatos súlyzózás (heti 3 felkészülési időszakban, verseny időszakban heti 2, verseny előtti másfél hétben 0) és a táplálkozási szokásaimban bevezetett változtatások rendkívül pozitív hatással voltak a testemre. Nagy mértékben sikerült zsírt bontanom, az anyagcserémet megfelelően segítette és a regenerációs képességem is jól alakult.

Versenyekre 4 alkalommal pihentem vissza, de óriási különbség volt az OB-ra és a válogatóra való pihenés között. Edzéstervem lényege, hogy elsősorban az állóképességi munkára koncentrál, ahol az anyagcsere még fel tudja dolgozni a termelődő salakanyagot (a legtöbb ember veséje napi 450 mmol salakanyagot tud kitisztítani). Óriási játék volt figyelni a szervezetemet mikor kell extra pihenőt tennem, hogy a következő hetet bírjam. Ebben nagyon segített a Polar personal trainer Training Load funkciója, ami egy nagyon jó indikátora a kumulált edzés terhelésnek (lásd kép).

Ami szembetűnő volt, hogy az edzésmunka eredményéül a videós edzések visszanézése alapján rengeteget javult a hajó kontrollálási képességem az elmúlt 2 szezon alatt. Rá kellett jönnöm, hogy az evezés ugyanannyira a testépítésről szól, mint a body building. Melyik edzést mi követi, mennyi pihenő, mennyit és mit eszünk, mikor, milyen bontásban, mennyi fehérjét. Sajnos ki kell jelentenem, hogy az átlagos egészséges táplálkozáshoz képest a versenyzők táplálkozása sokkal inkább a mitől leszek jobb kérdés körül forog, ami nem biztos, hogy egészséges. (Bár valszeg jobb minőségű, mint az átlag magyaré.)

Amint az a diagramokból kilátszik az edzésidőm kb. 50%-át töltöttem a hajóban, ha hozzávesszük az ergométert akkor 75%. Fontos volt, hogy legyen megfelelő más edzés is, mint evezés. Ennek legfőbb oka a változatosság igénye. Korábban sosem edzettem ennyit, egyszer közelítettem meg 2006-2007-es idényben, de akkor jóval kevesebbet súlyzóztam és kerékpároztam, abban az évben meg volt az 5000km evezés, ami azért nagy különbség. Amiben ez az év nagyban különbözött az az, hogy már 31 éves lettem és el kell ismernem, hogy nem olyan könnyű már egyik edzést kipihenni a másik előtt. Teljes embert igényelt ez a felkészülés, főleg a város sajátosságai miatt. Napi 1,5 órát ingáztam átlagosan, hogy a hajómhoz érjek. Ez rengeteg idő. A vidéken készülőknek ez jelentősen egyszerűbb. A legfontosabb ehhez kapcsolódó dolog az étkezések időzítése, mert edzés előtt is meg van az az időtáv, amikor enni kell és edzés után is. Erre sokan hozzák a szendvics példát, amit mindenki elkészíthet otthon, de nem feltétlen célra vezető csak kenyeret enni a nap folyamán, másrészt unalmas is. Régen ezt a dolgot sokkal jobban bírtam, most már kevésbé.

Az időről még annyit, hogy a sport, ha magas szinten komolyan akarjuk csinálni rengeteg időt igényel. Utazás a helyszínre, öltözés, melegítés, vízreszállás 70-120 perc evezés , hajó elrakás, nyújtás, zuhany és elment a délelőtt. Mert 120 perc evezés után az ember általában csak ül. Aztán valahogy elindul.

Összefoglalva: rengeteg munkát végeztem, amire büszke vagyok és örülök neki. Tudom, hogy Rómába nem csak egy út vezet, de nagyon élveztem és hiszem, hogy az edzés terv, ami alapján dolgoztam tökéletes volt a maga nemében.

Az edzőmről Xeno Müller-ről is fogok közölni egy írást a napokban. A következő pár napban olyan írások fognak megjelenni a blogon, amikben papírra vetem gondolataimat a választott sportágammal kapcsolatban, ahogy én látom, mert vízparti beszélgetésekből elég volt már. A célom, hogy segítsek olyanoknak tisztábban látni a helyzetet, akik komolyan gondolkodnak az idejük és pénzük invesztícióján, hogy legyen egy képük mi kell a sikerhez és, hogy sokszor még ez is kevés lesz.

Remélem tetszeni fog!

Másnap délután

A bejegyzés címe a valóság. Meg kellett nyugodnom a tegnapi nyolcas után és csak most másnap délután tudom összeszedni a gondolatimat. Sok volt, szomorú voltam, vagyok. Csalódott? Lehet, de a szomorú jobb szó. Tegnap délután az első helyért szálltunk/szálltam vízre a Csepel nyolcassal a Maty-éren. Harmadikként végeztünk.

A verseny életem legjobban evezett 2000 méteres nyolcas versenye volt, amiért hálával tartozom a csapatomnak. Igaz, annyi munka is volt benne, amennyiért megérdemeltük, hogy jól menjünk. De sajnos a két győri csapat jobb volt ezen a napon.  Minden támadásunkra tudtak reagálni és az A csapat növelni tudta végig az előnyét, míg a B meg tudta őrizni a verseny során. 500, 900 és 1300 méternél indítottunk, tartottuk sebességünket. Hibáink száma minimális volt. Nincs mit magyarázkodnunk senkinek.

Ami miatt mégis szomorú vagyok az nem csak az eredmény, hanem az, hogy ellentétben a szkiff versennyel, ahol tükörbe nézve azt látom, hogy 95% százalékosan tettem azt, amit kellett az elmúlt év során, hogy az eredmény a lehető legjobb legyen, addig a nyolcasban érzem, hogy több lehetett volna. Ez nem az utolsó két, három vagy négy hét munkája. Ez az elmúlt 6 hónap. Amire a „Dobogósok tudtok lenni”, „Próbáljuk meg összehozni a heti 2 nyolcast” mondatokat felváltotta a magabiztos „Meg tudjuk nyerni” hozzáállás. A hajó sebessége a tavaszi vízre szállásokhoz képest rengeteget javult, a balansz tartás, a rajtok, a vízfogás, az élmény összehasonlíthatatlan volt a tavaszhoz képest. Az utolsó hetekben az élmény vetekedett a néhai Magyar Nyolcas csapat (2010-12) színvonalához, még, ha a sebesség el is maradt tőle.

Ami viszont megkülönbözteti minden nyolcastól az az, ahogy a csapat az utolsó hetekre összeállt a mélypontok után. Mert rengeteg mélypont volt, mire kialakult ez a csapat. A vezérevezős kiválasztása, a taktika kialakítása, a rajtok, a vállalt és megvalósított tervek, edzés számok és kilométerek mind, mind nagy harc volt, mire kialakítottuk az edzések munka etikáját. Ki, mikor, mit mondhat az edzésen, kinek mi a feladata, mi az ami zavarja egyik vagy másik csapat tagot, a hajó billegtetése, a mez színe, a póló mind-mind rengeteg munka volt és kompromisszum. A végére talán már a körülöttünk lévő emberek is elhitték, hogy képesek vagyunk valamire, ami nagy dolog.

Mert nyolcasban nyerni, ugyanúgy, mint szkiffben a legnagyobb kihívás mindenhol a világon. A többi csapat egység ezekhez viszonyítva könnyű. De erről könyveket lehetne írni.

Ami mégis kárpótol az a pillanat, amikor a rajtnál ültem és nyugodtan gondolhattam arra, hogy most a szkiff után ismét életem egyik legjobb pályáját evezhetem, mert a csapat körülöttem képes rá. Rengeteg olyan verseny volt életemben, ahol 500 méternél már azt kívántam, hogy legyen már vége, itt tudtam, hogy az utolsó méterig küzdeni fogok és küzdeni fogunk. Tudtam, mikor Ádám hátra nézett és a felmutatott ujjammal mutattam neki, hogy jó lesz. Mikor Széll hátra szólt Tominak, hogy jól fogja csinálni és Tomi hátra nyújtotta kezét a rajtban és én hátra nyújtottam Patriknak, hogy jó lesz. Tudtam, mikor elmentünk egy tempó evezéssel az egyik győri hajó mellett és Székely bemondta a cox-boxba, hogy „Ez-az! Nagyon jó! Jól megy!” és én tudtam, hogy a győriek megborzonganak egy pillanatra és tudják, hogy van okuk a félelemre. A csapat kárpótol.

Minden elismerésem a győri csapatoké, és körülöttük lévő közegé, ami lehetővé tette számukra, hogy kialakítsanak kettő ilyen egységet. Ezen a napon ők voltak a gyorsabbak. Ez nem lesz mindig így. De ők megmutatták, hogy a megfelelő felkészítéssel és menedzsmenttel nagy dolgokat lehet tenni. Nem tudok olyan csapatról, akiknek a klubjuk bérelt volna valaha is hajót Magyarországon az OB-ra, vagy elvitték őket, még ha szponzori segítséggel is külföldre versenyezni olyan nívós versenyekre, mint a Basel Head, amihez már több kell, mint az, hogy kiugorjunk Bécsbe, ami olyan messze van, mint Szeged Pesttől. Vagy vesznek egy új nyolcast egy olyan csapatnak, ami még korántsem hozza azt az eredményt, ami alapján érdemes lenne venni egy ilyet. Szembe kell nézni azzal, hogy egy nyolcas nem csak a 9 ember és az edző felelősége, mint ahogy sokan gondolják, hanem az egész klubé az egész hátországé.

Összefoglalva jó verseny volt, alulmaradtunk. A csapat élménye kárpótol. Örülök, hogy ezzel 8 emberrel és segítőinkkel, beugró embereinkkel végigcsinálhattam ezt a felkészülést, ezt a versenyt!

Az elmúlt hetek csöndje után

Az elmúlt hetek csöndje után ismét írok. Eddig azért nem tettem, mert minden leírt szó felesleges lett volna. A nagy szavak, hogy a felkészülés így, vagy úgy megy mind, mind feleslegesek. A lényeg, hogy csinálja az ember.

Két napja érkeztem meg Szegedre a sokadik magyar bajnokságomra, szinte napra pontosan 20 évvel később, mint, hogy édesapám levitt Esztergomban a csónakházba. A felkészülés jól sikerült. (A következő napokban az a tervem, hogy több más bejegyzéssel együtt erről is postolok majd egy elemzést.) Jól sikerült, mert jelentősen többet tudtam edzeni, mint az előző években és kb. annyit, mint a 2000-es évek közepén. Tudom, viszonylag nagy történelmi távlatokat fog át ez az írás. Ez van. Végül rá kell szolgálni arra, hogy az ember szerepel az evezős totó "Ki a legöregebb induló a férfi felnőtt egypárevezősben?" kérdésében. Szerencsére nem én voltam a megfejtés. Rudi volt egy valóban legendás generációból, így legalább elmondhatom, hogy egy lapon említenek vele.

Csütörtök este eveztem egy rövidet a pályán, nagyon jól esett! A technikai gyakorlatok után az alaptempót 4:15-tel eveztem, ami jó sebességnek számít számomra enyhe tolószélben. Este a sorsolás után nem mondom, hogy nem kellett átértékelnem a fejemben felépített terveket, de tulajdonképpen nyugodtan feküdtem le. 

Tegnap reggel az előfutamra az előzetes felkészülés jól telt, különösen jó volt, mikor a kocsinál öltözve apám hangját hallottam meg. Elfelejtettem, hogy eljönnek, meglepetésként ért abban a pillanatban. Szüleim az elmúlt egy évben kezdtek el járni versenyeimre ismét, de Szegeden még sosem voltak mindketten egyszerre, ezért is különleges ez számomra. Felküldtem őket 1500 méterre, hogy drukkoljanak.

Az időjárás szeptemberi volt, sajnos még nem jött el a vén asszonyok nyara, de legalább nem esett. A tólószél fújt, de erős volt. A verseny nehéznek ígérkezett, a parton jószerivel mindenki, akivel beszéltem egyetértett, hogy a mienk a nehezebb előfutam az újrasorsolt és kiemeléssel módosított futamok közül. De az akadályokat, amiket az élet ad venni kell. Szekér Laci azt mondta, hogy jó lesz, és mikor a rajtgépnél ültem arra gondoltam:

"Gergő, tulajdonképpen evezhetsz egy jót is."

Így is tettem. A rajt után nem sokkal stabilan 3. helyen eveztem, amiből felcsúsztam néha 2.-nak, majd végül egy rövid finist is csinálva 3. lettem a futamban. Nyugodtan eveztem, de így is 1000 métert 3:35 körüli idővel eveztük. A második 1000 persze lassabb, nyugodtabb volt és jól is ment, ezért megpróbáltam kakaskodni a 2. helyért és versenytársaim felvették a kesztyűt.

A döntő előtt sokkal nyugodtabb voltam, mint előző években bármelyik döntő előtt, igaz, a verseny előtti héten olyan mélyen voltam, mint korábban soha. Mert nem volt egyszerű az előző hét több szempontból se. Mélyre küldtem magam. Mivel az edzés adag csökkentése miatt rengeteg energiám szabadult fel, rengeteg lehetőségem volt újabb és újabb problémákat kreálni, aminek elsősorban csáládom volt az elszenvedője. Mélyre toltam magam, de a legérdekesebb az volt, hogy nem a fizikai oldalon voltak problémáim. Azt éreztem, hogy évek óta először a hajó úgy megy, ahogy szeretném, fizikailag és technikailag is úgy megy minden, ahogy elképzelem a jó hajó hajtást, a jó evezést. De mikor nem a hajóban ültem, egyszerűen nem volt pillanat, hogy jól éreztem volna magamat, kivéve, ha Erzsi reggel felkeltett, vagy felkérte magát a karomba. Aztán, ahogy jött, közeledett a verseny és minél többet pihentem, relaxáltam vagy beszéltem édesanyámmal, Fruzsival, Lacival, Leventével, Xenoval egyre inkább megnyugodtam. Felépítettem magamban a verseny stratégiámat, elképzeltem a versenyt, elképzeltem a verseny napját egyre inkább megnyugodtam. Egyszerre ráébredtem, hogy nem a helyezés számít, nem az érem, mert az csak annyit jelent, hogy azon a napon én vagy valaki más lesz a gyorsabb. A legfontosabb az ide vezető út volt és az, hogy egy tökéletes pályát evezzek szeptember 5.-én. 

Abban a pillanatban, amikor a rajtgép feljött a víz alól, valami különleges, korábban szinte sosem tapasztalt fókuszt éreztem és tudtam, hogy jól fogok szerepelni. A rajtgép nagyon jó dolog, végre nem kellett foglalkozni az iránnyal, tisztán csak a rajt előtti pillanatot élhettem ki. 

Elkészülni, a piros lámpa felkapcsolva, a feszültség tapintható, egy pillanat csend - bíííííp.

Az első 20 csapás után néztem fel, ellenőriztem helyzetemet. A várt indulás jött, a könnyűsúlyúak és Papp Gergő elment, de Bendegúz és Tari mellettem volt és mentem velük. Papp Gergő előnye meglepő volt, ugyanennyire  hogy Bendegúz ott volt hajón belül. Ekkor még csak mentem, eveztem mellettük, teszteltem erőmet, a hajó sebességét, a szél erejét. A tartó szél borzalmas volt, a pályák újrasorsolása nem kedvezett nekem, de nem számított. Csak a pillanat, a csapás, a vizfogás, a kocsizás, ahogy Szögi mondta az számított. 500 méternél tartottam az utazót és készültem, hogy meginduljak, Vámos Gyuri és Dödi szavai a partról jól, jókor jöttek. Ahogy a bicikli raj haladt a verseny mellett úgy mentem én is mellettük, mert ilyenkor a kerékpárosok hada is viszi a versenyzőket. Az ő támogatásuk, mint a Tour de France-on a bóly úgy viszi a 6 versenyzőt. 

Ekkor hallottam meg először a messzeségben azt a hangot, azt a hihetetlen erős és rekedtesten karcoló hangot, mintha a pokol túlsó végéből jött volna és a nevemet hívta, hívott magához, egyre jobban és jobban és egyre közelebbről és mellém ért, és innentől kezdve összemosódik minden csapás, minden másodperc és minden pillanat és a tökéletes pályán, a tökéletes mozgásban, az eszményi ősállapotban találtam magam, ahol nem számítanak az ellenfelek, ahol nincsenek ellenfelek, ahol nincsen másik pálya, ahol nem kell figyelni az irányra, ahol nincs fáradtság, ahol az energiának egy olyan állapota járja át a testemet, amit 20 év alatt talán ha tízszer éreztem. Ami miatt belekezdtem ebbe az egészbe, ami miatt minden áldott nap csak erre az érzésre gondoltam, kelltem, feküdtem, milliókat elköltöttem a keresésére és kockára tettem a családom, a barátaim nyugalmát. Ami miatt mindenki elviselhetetlennek, agresszívnek, kérlelhetetlennek, makacsnak, nehézfejűnek tartott, ami miatt nem szeretnek sokan. Ami felér minden olyan érzéssel és egy állapotba sűríti, amit a legtöbb emberrel a mámórban, a szerelemben történik meg, ha megtörténik egyáltalán. Amit az emberek a boldogság önfeledt pillanat érzésével vagy a szexxel azonosítnak. Az állapot, amit nekem ez a sport nyújtott, amiért megérte 7500kmt megtenni egy év alatt. 

Ez a hang Szekér Lacié volt, és nekem szurkolt és elindította a hajómat, olyannyira, hogy otthagytam Tari Jancsit, mentem Bendegúzzal és egyszerre éreztem, hogy Papp Gergő hajója is ott van, elérhető, megfogható. Ebben a pillanatban, valahol 1400 méternél, meghallottam, hogy a part a nevemet hívja "OR-BÁN, OR-BÁN" és tudat nélkül tudtam, hogy nem lesz, ami meggátol abban, hogy tovább gyorsuljak, hogy ledolgozzam a 3 hajó hátrányomat. 1700 méterre befogtam és lehagytam Gergőt, Bendegúz viszont jobban gyorsult nálam és Csepi és Galambos harcába nem tudtam már beleszólni és az érem szerzés is elmaradt. 

Mikor beértem a célba, nem éreztem fáradtságot, nem azt a fáradtságot éreztem mint legtöbbször, érez az ember miután kihajtja magát, hanem hálát éreztem, hogy mindezt megtehettem, hogy mindez velem történt meg. Jó volt. Intettem a közönségemnek és most is intek innen, mert hatalmas hálával tartozom mindenkinek, aki ott volt, vagy nem volt ott a pálya mellett és nekem szurkolt.

"Szép volt Papi!"

Mondta Laci a partról és csak köszönni tudtam és tapsolni neki, mert nélküle, Fruzsi és Erzsi és szüleim segítsége nélkül nem ülhettem volna ott akkor a Maty-éren. Jó volt. Jó volt ott ülni a víz közepén, befejezni a versenyt.

Holnap nyolcas, és robogni fogunk! Arról és sok mindenről utánna fogok írni. Most pedig elmegyek megnézni a dublót.  

Nüanszok

Nüanszok - észreveszed?

Be a városba – Európa leggyorsabb szkiff versenyén

http://www.viennautica.com/

Szombaton ismét világot láttunk! Életemben másodszor családostól mentem versenyre. Kicsit bonyolult volt, mert Bécsbe indultunk, ahol a Viennautica keretében a Wienereiner 6km-es üldözéses versenyen indultam. A versenyt negyedik alkalommal rendezték meg és egy kisebb vízi fesztivált szerveztek a köré. A 6 km-es szkiff verseny mellett vasárnap nyolcasok is versenyeztek, de tegnap este szlalom kajak és sárkányhajó verseny is volt. A helyszíne a Duna csatorna volt, 6km a táv és valóban a leggyorsabb sodrás, amin talán életemben eveztem.

A rajt egészen a csatorna felső zsilipkapujánál volt, egy kis zöld placcon várakoztunk és először nagyon furcsa volt, hogy a semmi közepén vagyunk. Aztán kiderült, hogy melegítésre a vízen nincs se idő, se hely, sőt a nyolcasokkal még megfordulni sincs hely. A parton kis gimnasztika, futás és ergozás után (az ergok a fűben voltak egy fa alatt) szép sorjában vízre szálltunk mind a 40-en, rajtszám szerint.

A verseny érdekessége, hogy nem saját, hanem kölcsön hajóban versenyeztem, mert nem tudtam megoldani a hajó szállítását Bécsbe. Szerencsémre az egyik főszervező (Daniel) kölcsönadta hajóját, amiről a helyszínen tudtam meg, hogy egy Fluidesign van szó. Aki nem ismeri ezt a márkát tudnia kell, hogy viszonylag ritka Európában, főleg könnyűsúlyúak használják, kanadai egyébként. A héja, mint az új ST1-es Stämpflinek, puha, igaz nem annyira, de a hajó hosszirányba mégis merev. A villa fordított wing villa volt, és mivel a saját Filippim is ilyen nem volt szokatlan.

Viszontagságaim azonban itt kezdődtek. Igazai amatőrként nem próbáltam ki a hajót a verseny előtti másfél órában, pedig kellett volna. A lábtartó rossz helyen volt ráadásul a hajó fara felé, így szerelnem kellett, de erre már csak a vízen a rajt előtt volt lehetőségem. De mivel kb. 4 perccel a rajt előtt tudtam vízre szállni ráadásul utolsó előttiként, így csúsztam a rajttal. Szerencsére a bírák rugalmasan kezelték a dolgot és elindították az órát, amikor áthaladtam a vízreszálló stégtől 100 méterre lévő rajtvonalon, de így is 3 perccel a mezőny után és 2 perccel az ifik előtt indultam. Nem volt kit üldözni és engem sem üldözött senki. Ráadásul a ekkor vettem észre, hogy a csapásszámmérő kábelmentes így hiába tettem be sajátomat az nem mért semmit. Szerencsére a GPS óra nálam volt így a sebességet és az időt tudtam mérni. A víz nagyon folyt, és az erős ellenszél ellenére is 3 perc körüli átlagot eveztem. Mivel egyedül mentem nem volt mit tenni, mint húzni teljes bedobással és várni, hogy elteljen a táv. A folyó kb. 50 méter széles volt, így figyelni kellett, hogy mindig a középvonalban maradjak. 7-8 perc után kezdtek sűrűsödni az épületek és valóban, ahogy a verseny elején is beszéltük a lényeg, hogy beevezünk a városba. Egyre többen voltak a parton és egyre többen szurkoltak a plázsról, vagy a sétálva. Aztán egyszer csak megláttam valakit evezni előttem és akkor már tudtam, hogy közel a vége és rátettem egy lapáttal. Emlékeztem a térkép alapján, hogy a nagyobb kanyar után már csak egy kilométer, így tudtam, hogy nincs már sok. Végre megszólalt a duda és kifáradva beértem a célba.

A kikötés nagyon jól meg volt szervezve: 8-10 segítő segített kivenni a hajót és elvették a lapátomat is. A hajót visszaadtam és vártam a kis szurkoló csapatomat. A szervezésnek köszönhetően nem kellett visszaevezni, de egy biciklit kellett kérnem, hogy a kocsinkért eltekerjek, majd megvártuk a díjkiosztást. A páran mondták, hogy jó időt mentem, és Daniel is megkért, hogy várjam meg a díjkiosztót, mert nagyon jól mentem. Ezért megvártuk Bécsben az estét, néztük a Szlalom versenyt és sétáltunk is. A díjkiosztónál aztán kiderült annyira jól mentem, hogy nyertem, így megérte a várakozást J.

A verseny nagyon jó hangulatú volt, nagyon élveztem, a kölcsön hajó miatt mentem végül ki és megérte. A Silver Skiffel tudom csak összevetni versenyt és azt kell írjam, hogy ez is legalább olyan jó lehet pár éven belül, ha az indulók száma megnő és pár igazán nagy nevet is hívnak a rendezők. Szóval ajánlom jövőre mindenkinek szkiffben és nyolcasban is.

Végezetül gratuláció a Budapest-Baján indulóknak, kemény lehetett ilyen időben. Talán jövőre majd én is indulok megint, ha összeszedem a bátorságom. 

Bled, Nightrow, Henley és egy csepp triatlon

'Az elmúlt egy hét hihetetlen gyorsan eltelt. Évek óta először elmentünk "nyaralni", nem messze csak a Balatonra. Ez az utolsó, könnyűnek nevezhető hét volt a bajnokság előtt. Korábban nem lehetett menni mert a bledi, bécsi verseny nem engedte, később pedig nem lehet menni mert jön az OB. Már várom. Régóta nem vártam versenyt így, de egy kicsit a fenti versenyekről.

Bled klasszikus. Ez a mondat akár elég is lehetne és aki versenyzett már Bledben az tudja miről írok. A helyszín tulajdonképpen leírhatatlan. A pálya faltól falig tart. A víz nehéz, hideg, ha rosszak a szél viszonyok akkor rendkívüli kihívást jelentenek, ha rossz napja van a tónak, akkor valami leírhatatlan "csúszás" tud a tavon generálódni. Mégis, Bled klasszikus. A futamok percre pontosan akkor kezdődnek, amikor ki van írva. Ha vihar érkezik a pályára szünetet iktatnak be. Mindig van időmérés. A, B, C döntőt rendeznek. A döntők alatt az 500 méteres részidőt is mérik. Eredmény 30-60 perccel a futam után a falon van. A stégeknél sose kell 3-4 percnél többet várni, a stégek stabilak. A rajt mindig tükör vízről van. És a tó közepén magunkkal és az ellenfeleinkkel vagyunk. 

Szkiffben vártam a versenyt. Nehéz volt, mert az előfutamokból csak győztesként vagy idővel lehetett A döntőbe jutni. A mezőny tavalyhoz képest nagyobb lett, 4 előfutamot rendeztek. 10. Idővel a B döntőben folytattam másnap. A rajt után próbáltam felvenni a verseny ritmusát és sikerült is, mert gyakorlatilag már 300 méternél stabilan 2. helyen eveztem és folyamatosan támadtam Mattheiszt, de ellenfelem jobb volt és végig előttem haladt, igaz nem annyival, mint az egy héttel korábbi velencei versenyen. Az időket elnézve a verseny után, lehet, ha egy előfutamban vagyunk akkor A döntőt evezünk. 2. nap Széll úrral dublóztam. Mivel a versenyen ültünk össze idén először azt hiszem azt kaptuk, amit megérdemeltünk. A román és az egy héttel később világkupa győztes horvátok úgy ott hagytak minket, mintha mi sem történt volna. De mivel a szlovákok nem jöttek fel a futamra bejutottunk a döntőbe. Itt már "összeszokott" párosunk 15 másodpercet fejlődve 4.-ként végzett. A végén csak egy konklúziót vontunk le: ha lett volna bennünk 500km közösen akkor még az éremért is versenyezhettünk volna. De nem volt. 

Két héttel később Bécsben volt jelenésünk a Nightrown. Ez a verseny talán a térség legfunkybb, legélményszerűbb versenye, amit ajánlok mindenkinek, akár csak nézőként. Adott az öreg Duna, 350 méter kibólyázva, és 21 nyolcas a férfiak versenyében. Sötétedés után kivilágítják a pályát, de a versenyző nem lát semmit, csak hallja a lapátok, a víz és a kormányos hangját. A parton pedig fergeteges hangulat, mai zenékkel, djvel és speakerrel. A 3 pályán zajló verseny érdekessége, hogy gyakorlatilag lehetetlen a bemelegítés, mert a víz az esti futamokig tele van úszókkal. És mivel óránként kell futamokat húzni, bizony nehéz a menet. Ráadásul a 22:50-kor rendezett döntőig eljutni kimondottan fárasztó. Nem szépítem a dolgot: a középdöntőig jutottunk. Ráadásul kikaptuk a Győrt és egy cseh csapatot, akik a nap top 4 idejét evezték addig. A következtetéseket a csapat levonta, a kérdés, hogy tudunk e változtatni az események lefolyásán. Ezt az idő eldönti majd.

Henyleyben ugyan nem voltam a hétvégén, de több ponton is érdekes volt számomra a verseny. Az egyik, amit mindenki hallott már remélem: Gyimes Kriszti 2. lett Mirka Knapkova mögött, ami nem kis teljesítmény - elvégre Knapkova a jelen kor női evezésének királynője, és Krisztinek, hogy vele versenyezhessen el kellett vernie néhány komolyabb versenyzőt. Másik személyes vonatkozás, hogy Martonffy László is versenyzett! Lacit nem biztos, hogy sokan ismeritik, de tagja volt a 2006-os U23-as 4. helyezett négypárnak, 2007-ben pedig világkupán B döntőztünk együtt ugyanúgy négypárban, előtte pedig együtt voltunk U21-es új-zélandi bajnokok négypárban. Azóta sok minden történt, Laci abbahagyta itthon az evezést, majd 2011-ben Angliában folytatta. Nem kiemelten, hanem kvalifikációval szerezte a helyét, ehhez gratulálok ezen az úton is. Elismerésre méltó. Jövőre meg kellene próbálni nekem is egy Henley-i túrát. 

Most pedig szunya. A triatlon egy runners world beli cikkről szólt, de arról majd máskor. Holnap edzés reggel.

Levél Bácsinak

Kedves Bácsi,

Hetek, sőt hónapok óta akarok írni ismét neked. Olyan sok minden történt ezalatt az idő alatt, nem volt energiám. Most sem tudom hol kezdjem. 

Talán a legegyszerűbb a jó dolgokkal kezdeni! Április legvégén megcsináltuk a 4. Budapest Kupát, ami a Széchenyi emlékverseny része. Jó leírni, hogy ez már a negyedik, mert ezek szerint a koncepció, amit kitaláltunk évekkel ezelőtt működik. Egy nemzetközi üldözéses nyolcas verseny, mint a Head of the River, a Head of the Charles vagy a Basel Head. Itt Budapesten! Idén is rengeteg külföldi jött, és sok magyar csapat. Sajnos nem sikerült győznünk az új csapatommal a Csepellel, de a 2. hely megmutatta hol tartunk. Nagyon jó döntés volt szétszedni a versenyt két napra, így megfelelő idő jutott a Budapest Kupára és egy igazán evezős verseny volt, aminek középpontjában az evezős csapatok álltak. Nem rohangáltunk, mint szervezők az egyik futamról a másikra, sokkal bensőségesebb volt. A díjkiosztás és előtte a csoportkép az volt, ami számomra az evezést jelenti, amiért érdemes beutazni a félvilágot, új embereket megismerni, barátságokat kötni és jól érezni magunkat. Sajnálom, hogy sokan a hazai csapatok közül úgy érezték nem fér bele mindez a verseny programjukba, remélem jövőre ők is eljönnek. A verseny sportértéke a magyar bajnokság után a második az országban a nyolcasok tekintetében. Nem csak mert az összes nagy csapat itt volt, hanem mert sikerült olyan külföldi csapatokat is bevonzani, akik a világ evezős életében jelentős szerepet játszottak korábban és még a magyar élmezőny, csak hajszállal jár a veteránok előtt. A 3. helyezett olasz csapatban olyan világklasszis evezősök ültek, mint Marco Penna, Mario Palmisano, Aldo Tramontano vagy Nicola Mornatti, aki 2012-es londoni játékokon 4. helyezést ért el. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk a többi külföldi csapattól is. A legkedvesebb mind közül az osztrák WRC LIA honlapján megjelent cikk. Több ígéretet kaptunk, hogy jövőre is visszajönnek, sőt a veterán csapatok mellett az első osztályú csapatok jönnek, pl.: HVAK Mladost egy olyan nyolcassal fog kiállni, amiben az olimpiai második Sinkovic testvérek is ott vannak. Várom ezt! 

Nagyon nehéz volt a verseny előtt, az eddigi rendezések közül talán ez ment a legnehezebben, de a verseny utáni afterparty az Ötkertben minden akadályt elfeledtetett. A város egyik legmenőbb klubjában egy iszonyatosan jó evezős "bál" kerekedett, amin a VM-Csemegében és a DEK-ben kezdett Danubiusos veteránok, a külföldiek, a csepeli veterán és első vonalas nyolcas mellett a magyar evezés jelentős része ott volt "mi" töltöttük meg a helyet! A verseny második napján a tízevezős verseny és a kézenfogva/down alapítvánnyal közös futam is nagyon jól sikerült. Sajnos nehezebb volt az időjárás, de a csapatoknak mindez nem szedte a kedvét és nagyon jó hangulatban telt a "másnap". Nagyon köszönöm a szervezőcsapatnak (Máté Ibolyának, Vimi Zitának és Denk Andrásnak), hogy együtt készíthettük elő kb. 6 hónapon keresztül a versenyt. És ugyanekkora köszönet jár minden Danubiusosnak és a Danubiusban dolgozó edzőnek, segítőnek - mindenesnek - akik a verseny előtti hetekben kijártak a tízevezősökkel, előkészítették a klubházat és a verseny alatt mindenben segítették a levezénylést a regisztrációtól, a büfén és hajószállításon keresztül addig a felsorolhatatlan sok részfeladatig, amiből összeáll a Széchenyi Emlékverseny, a Budapest Kupa és a Hív a Duna.

Külön öröm, hogy a versenynek lett külön magyar és angol web lapja, fotókat pedig a facebook oldalon nézegethetsz itt!

Kedves Bácsi, barátom, tudom nem feltétlen a szervezői képességeim és élmenyeim érdekelnek, téged sokkal inkább a versenyzés és az evezésem érdekel. Igazából engem is, de Budapest Kupával hiszem, hogy jobbá tesszük Magyarországot. Hiszem, hogy jobbá tesszük a magyar evezős sportot is, hiszem, hogy ez egy érték, amit meg kell őrizni.

A versenyeket most sokkal jobban menedzseltem az elmúlt hónapokban. Sokkal inkább elkezdtem fókuszálni arra a kevés versenyre, amin el akarok indulni. Ezek, amikre pihenek és készülök a szkiff versenyek, ahol csapathajóban indulok, azokat sokkal inkább felkészülésnek tekintem, ahol nem feltétlenül pihenek pörgetek a verseny előtt. Ez nem mindig célra vezető az adott versenyben, de hosszú távon hiszem, hogy segíteni fog. A hétvégi szegedi versenyen ez nagyon kiütközött a dubló versenyben. Éreztem a pálya második felében, hogy ez most nem az igazi, de továbbra is jó döntésnek tartom, hogy az év 4. legnehezebb hete után elindultam ebben a versenyben. Pálffy Robival úgy eveztünk, ahogy számított rá - technikailag. A helyezéssel nem vagyok elégedett, de az ellenfelek jobbak voltak. Legközelebb megnézzük, hogy ki a jobb.

A kishajós válogató volt eddig az év legfontosabb versenye. Sajnos utána egyből világossá vált számomra, hogy nem leszek válogatott, hiába kvalifikál az elsőtől kapott időm a válogatottságra, egyszerűen nem evezünk annyian, hogy csapatba kerülhessek, nincs csapat és idén látom, tudom nem is lesz sajnos. Így első fókuszom a magyar bajnokság lesz szeptemberben. Ami megnyugtat, hogy jó úton haladok. A negyedik hely megfelelő az erőnlétemhez és ha abból indulok ki, hogy ellenfeleim fejlődtek tavaly óta - és fejlődtek, akkor én is fejlődtem, mert lényegesen közelebb voltam hozzájuk, mint egy évvel ezelőtt. A bajnokságig fennmaradó négy hónap pedig arról fog szólni, hogyan tornázzam előre magam. 

Nem is szaporítom szót tovább, mert pihenni kell, hiszen holnap folytatódik a munka. 

Üdv.:
Gergő

ui.: Ma tartottuk a 2. magyar bajusz napot a szegedi pályán. Azt hiszem a kép magárért beszél :)